Tedd együtt a kosárba jelölve a négyzeteket vagy mindet jelöl
Termék leírás - Karen Horney: A neurotikus személyiség napjainkban
Senki sem mentes az olyan negatív és sok fájdalmat okozó érzelmektől és késztetésektől, mint például a hatalom-, a birtoklás- és a feltűnésvágy, az irigység vagy a szélsőséges versengési hajlam. Ezek bizonyos fokig természetesek, és csak nehezen tudunk felülemelkedni rajtuk.
Karen Horneynak, a neoanalitikus pszichológia egyik kiemelkedő alakjának könyve azt mutatja be, hogy milyenné lesz, milyen irányban torzul el annak az embernek a személyisége, akin ezek a késztetések eluralkodnak, és aki így letér az egészséges fejlődés, az egészséges reagálások útjáról.
Karen Horney A neurotikus személyiség napjainkban c. könyvéről
„Könyvem írásakor az a cél lebegett a szemem előtt, hogy pontos képet rajzoljak a közöttünk élő neurotikus személyről, beleértve a konfliktusait, amelyek mozgatják, a szorongásait, a szenvedéseit és mindazt a rengeteg problémát, amelyek az önmagához és másokhoz való viszonyulásában megnyilvánulnak. Amikor neurotikus személyiségről beszélek, akkor nemcsak arra gondolok, hogy vannak olyan neurotikusok, akikben sok a hasonlóság, hanem arra is, hogy ezek az alapvető hasonlóságok lényegében a korunkban és kultúránkban létező nehézségek hatására keletkeznek.”
A neurózisok kulturális és lélektani szempontból
A „neurotikus” kifejezést elég gyakran használjuk manapság (az 1930-as évekről van szó), viszont nincs mindig pontos fogalmunk arról, mit is jelent. Gyakran alig több, mint valami előkelően kifejezett helytelenítés: aki korábban nyugodtan azt mondta volna valakire, hogy lusta, érzékeny, túl sokat követel vagy túl gyanakvó, mostanában inkább azt mondja, hogy az illető „neurotikus”. Mégis gondolunk valamire, amikor ezt a kifejezést használjuk, és bizonyos szempontokat alkalmazunk, amikor használata mellett döntünk – akkor is, ha ennek nem vagyunk teljesen a tudatában.
A neurotikus személyek mindenekelőtt a reakcióikban térnek el a többiektől. Hajlanánk például arra, hogy neurotikusnak tartsunk egy olyan fiatal nőt, aki mindig a háttérbe húzódik, nem fogadja el a fizetésemelést és nem óhajt azonosulni a feletteseivel, vagy egy olyan művészt, aki heti harminc dollárt keres, de többet kereshetne, ha több időt fordítana a munkájára, és aki inkább, amennyire csak teheti, élvezi az életet, és igyekszik ideje jó részét nők társaságában tölteni vagy a hobbijaival foglalkozni. Azért neveznénk az ilyen embereket neurotikusnak, mert legtöbbünk jól – túlontúl is jól – ismeri azt a viselkedésmintát, amellyel együtt jár, hogy az ember haladni akar a világban, mások elé akar kerülni, több pénzt akar keresni, mint amennyire életfeltételeinek alapvető biztosításához szüksége van.
Ezek a példák azt mutatják, hogy ahhoz, hogy valakit neurotikusnak címkézzünk, az egyik szempontunk az, hogy az illető személy életmódja egybeesik-e korunk valamely elismert viselkedési mintájával. Ha a versengő motívumok nélküli – vagy legalábbis a látható versengő motívumok nélküli – fiatal nő valamelyik pueblo indián kultúra tagja lenne, teljes mértékben normálisnak számítana, vagy ha a példabeli művész egy délolasz vagy mexikói faluban élne, akkor őt is mindenki normálisnak tartaná, mivel abban a környezetben elképzelhetetlen, hogy valaki több pénzt akarna keresni vagy nagyobb erőfeszítést akarna kifejteni, mint amennyi a közvetlen szükségletei kielégítéséhez feltétlenül szükséges. Ha időben visszafelé megyünk, az ókori Görögországban kimondottan tisztességtelennek tartották volna, ha valaki többet akart volna dolgozni, mint amennyit a szükségletei kielégítése megkívánt.
Az orvosi eredetű „neurotikus” kifejezést tehát manapság nem alkalmazhatjuk kulturális megfontolások nélkül. A törött lábról a páciens kulturális hátterének ismerete nélkül is felállíthatunk orvosi diagnózist, de nagyon kockázatos lenne egy indián fiút őrültnek (pszichotikusnak) minősíteni azért, mert olyan látomásokról számol be, amelyeket ő elhisz. Ebben a konkrét indián kultúrában a látomások és hallucinációk képességét különleges adománynak tartják, a szellemektől származó áldásnak, és szándékosan is kiváltják őket, mivel bizonyos tisztelet jár annak, akinek része van bennük. Közöttünk neurotikus vagy pszichotikus lenne egy olyan személy, aki órák hosszat beszélne elhunyt nagypapájával, miközben az ősökkel folytatott ilyen kommunikáció elismert viselkedésmintázat bizonyos indián törzseknél. Valódi neurotikusnak tartanánk egy olyan embert, aki halálosan megsértődne, ha valaki kiejtené a száján az illető egy meghalt rokonának a nevét, de ez teljes mértékben szokványos viselkedés a dzsikarilla apacs kultúrában. Neurotikusnak tartanánk egy olyan férfit, aki halálosan retteg egy menstruáló nő közeledtétől, ugyanakkor sok primitív törzsben teljesen bevett viszonyulást jelentenek a menstruációval kapcsolatos félelmek.
A neurózisok alapszerkezete
A szorongást teljesen meg lehet magyarázni a tényleges konfliktushelyzettel.
Ha azonban a karakterneurózisban szorongáskeltő helyzetre bukkanunk, mindig számolnunk kell korábban fennálló szorongásokkal, hogy meg tudjuk magyarázni, egy bizonyos esetben miért ébredtek fel valakiben ellenséges indulatok és miért fojtotta el azokat. Ekkor azt találjuk, hogy ez a korábbi szorongás viszont egy már előbb meglévő szorongás eredménye, és ez így megy tovább. Ha meg akarjuk érteni, hogyan kezdődött az egész folyamat, vissza kell mennünk a gyerekkorba.[…]
Minél elviselhetetlenebb a szorongás, annál hatékonyabbnak kell lenniük a védekezést szolgáló eszközöknek. Kultúránkban négy fontosabb módja van annak, ahogyan az emberek megpróbálják megvédeni magukat az alapvető szorongással szemben: pozitív érzelmek, önalávetés, hatalom, visszahúzódás.
Az első, a pozitív érzelmek bármilyen formában történő megszerzése a szorongás elhárításának fontos módja lehet. A mottó a következő: „Ha szeretsz, nem fogsz bántani.”
A másodikat, az önalávetést tovább oszthatjuk aszerint, hogy konkrét személyeket vagy intézményeket érint-e. Az önalávetés irányulhat például a közkeletű hagyományos nézetekre, valamely vallás rítusaira vagy egy hatalommal bíró személy követeléseire. A szabályoknak való engedelmeskedés vagy a követeléseknek való megfelelés az egész viselkedés meghatározó rugója lesz. Ez a fajta viszonyulás ölthet olyan formát is, hogy „jónak” kell lenni, bár a „jó” mindig mást jelent, attól függően, hogy éppen milyen követeléseknek vagy szabályoknak kell megfelelni.
Amikor a megfelelési attitűd nem kapcsolódik sem intézményhez, sem személyhez, olyan általános formát ölt, hogy mindenki esetleges kívánságainak kell megfelelni, vagy hogy el kell kerülni mindent, ami neheztelést válthat ki. Az ilyen esetekben az egyén minden saját követelését elfojtja, elfojtja a másokról alkotott kritikáját, védekezés nélkül hagyja magát kihasználni, és válogatás nélkül segít mindenkinek. Olykor az emberek tudatában vannak annak, hogy a szorongás határozza meg cselekedeteiket, de általában egyáltalán nem tudnak erről, és szilárdan hiszik, hogy az önzetlenség vagy az önfeláldozás eszményei miatt tesznek úgy, ahogy, és ez egészen a saját vágyaikról való lemondásig is elmehet. Az önalávetés konkrét és általános formájának egyaránt az a mottója: „Ha beadom a derekam, nem bántanak.”[…]
Az alapszorongással szembeni védekezés harmadik módja a hatalmon keresztül vezet: ilyenkor az ember a tényleges hatalom, a siker, a birtoklás, mások csodálata vagy az intellektuális fölény biztosításával próbálja biztonságban érezni magát. Az ilyen védekezési kísérletben a mottó a következő: „Ha hatalmam van, senki sem bánthat.”
A védekezés negyedik módja a visszavonulás. A védekező eszközök korábbi csoportjaiban az a közös, hogy az ember hajlandó harcolni a világgal, így vagy úgy, de megküzdeni vele. Védelmet azonban úgy is találhat, hogy visszavonul. Ez nem azt jelenti, hogy sivatagba vonul vagy teljesen elzárja magát; azt jelenti, hogy kialakítja függetlenségét másoktól, mivel ők hatnak a külső vagy belső szükségleteire. A külső szükségletektől való függetlenséget például a tulajdonok halmozásával lehet elérni. A birtoklási motiváció e formája teljesen különbözik attól, amikor valaki a hatalom vagy a befolyás kedvéért halmozza az anyagiakat, így a birtokolt javak felhasználási módja is eltér. Ahol a függetlenség érdekében történik a felhalmozás, általában túl nagy a szorongás ahhoz, hogy élvezni lehessen őket, és óva őrzik a javakat, mivel azt a célt szolgálják, hogy a viszontagságoktól megóvják a tulajdonost. A külső függetlenség elérésének ugyanezt a célját szolgáló másik módszer az egyén szükségleteinek a minimumra szorítása. A belső szükségletek viszonylatában a függetlenség elérése például úgy is megkísérelhető, hogy az ember érzelmileg leválik az emberekről, hogy semmi bántó vagy csalódást okozó ne érje.
A neurotikus versengés
Kultúránként változik, hogyan igyekeznek az emberek hatalomhoz, presztízshez és birtokláshoz jutni. Ezek elérhetők örökséggel, vagy az egyén bizonyos tulajdonságai révén, amelyeket a kultúra nagy becsben tart, például bátorság, ravaszság, gyógyítási képesség vagy természetfeletti lényekkel való kapcsolat, lelki labilitás és hasonlók révén. Előfordul, hogy rendkívüli vagy sikeres tevékenységekkel tesznek szert rájuk, meglévő tulajdonságok alapján vagy a szerencsés körülményeknek köszönhetően. A mi kultúránkban mindenképpen szerepet játszik az őseinktől örökölt társadalmi helyzetünk és anyagi javaink. Ha azonban a hatalomra, a presztízsre és a birtoklásra az egyén a saját erőfeszítései nyomán tesz szert, akkor kénytelen másokkal versenyezni. A versengés gazdasági alapon kezdődik, de aztán áthat minden más tevékenységet, a szeretetet, a társas kapcsolatokat és a játékot is. Ezért a versengés mindenki számára problémát jelent kultúránkban, és egyáltalán nem meglepő, hogy a neurotikus konfliktusokból sem hiányzik soha.
Kultúránkban a neurotikus versengés három tekintetben is eltér a normálistól. Először is, a neurotikus folyamatosan másokhoz méri magát, még olyan helyzetekben is, amelyekben ennek sem mi helye nincs. Bár a mások legyőzése érdekében kifejtett erőfeszítések mindenfajta vetélkedés lényegét képezik, a neurotikus olyan emberekhez méri magát, akik semmi esetre sem potenciális versenytársai, és akiknek nincsenek vele közös céljai. Válogatás nélkül mindenkire alkalmazza azt a kérdést, hogy ki az okosabb, a vonzóbb, a népszerűbb. Az életérzését a zsokééhoz hasonlíthatjuk, akinek a versenypályán csak egyetlen egy dolog számít: hogy vezet-e a többiek előtt. Ez a viszonyulás szükségszerűen oda vezet, hogy a neurotikus érdeklődése csökken vagy teljesen el is vész minden iránt. Nem a tevékenysége tartalma számít neki, hanem az, hogy mennyi sikert, benyomást és presztízst ér el általa. Lehet, hogy a neurotikus tudatában van annak, hogy mindig másokhoz viszonyítja magát, de az is lehet, hogy automatikusan csinálja és egyáltalán nem tudatosul benne. Nagyon ritkán van teljesen tudatában, milyen szerepet játszik ez az életében.
A normál vetélkedéstől a második eltérés az, hogy a neurotikus ambíciója nemcsak az, hogy többet szeretne elérni másoknál, vagy nagyobb sikerre törekszik, mint mások, hanem különleges és kivételes szeretne lenni. Lehet, hogy másokhoz hasonlítja magát, de a célja mindig az, hogy ő legyen a legjobb. Előfordul, hogy tökéletesen tudatában van annak, hogy szüntelen ambíció űzi előre, azonban gyakoribb az, hogy vagy teljesen elfojtja becsvágyát, vagy részben elfedi. Az utóbbi esetben azt hiheti például, hogy nem a siker érdekli, hanem csak az ügy, amelyért dolgozik; vagy hiheti azt, hogy nem akar rivaldafényben lenni, csak a háttérben húzgálni a zsinórokat; vagy elismerheti, hogy valaha, egy bizonyos korszakában nagy volt a becsvágya – hogy kamaszként arról fantáziált, hogy ő Krisztus vagy Napóleon, vagy hogy megmenti a világot a háborútól, vagy egy lány például az angol trónörököshöz akart feleségül menni – de mindig kijelenti, hogy azóta ez a becsvágy már teljesen elmúlt. Még azért is panaszkodhat, hogy túlságosan a háttérbe szorult, és hogy jó lenne valamicskét visszanyerni a régi ambícióból. Ha teljesen elfojtotta az ambícióját, akkor valószínűleg meg van győződve arról, hogy az mindig is távol állt tőle. Ha az analitikus már fellazított egy-két védőréteget, csak akkor tud felidézni nagyzoló fantáziákat, néhány kósza gondolatot arról, hogy ő a legjobb a saját területén, hogy kivételesen okos vagy szép, vagy azon kapja magát, hogy csodálja, hogy a nők másba is beleszerethetnek, mikor ő is ott van, és aztán – még visszatekintve is – bosszús ezek miatt. Az esetek többségében azonban nem tud arról, milyen hatalmas szerepet játszik a nagyravágyás a reakcióiban; semmiféle jelentőséget nem tulajdonít az ilyen gondolatoknak.[…]
A harmadik eltérés a normális versengéstől a neurotikus ambícióiban rejlő ellenségesség, az az attitűdje, hogy „csak én leszek szép, ügyes és sikeres”. Az ellenséges indulatok minden erős vetélkedésben megtalálhatók, hiszen az egyik versenyző győzelme egyben a másik vereségét jelenti. Valójában annyi romboló versengés van egy individualisztikus kultúrában, hogy elszigetelt személyiségvonásként szinte félve nevezem neurotikusnak. Majdhogynem kulturális mintázatról van szó. A neurotikusban azonban a romboló aspektus erősebb, mint a konstruktív: sokkal fontosabb számára másokat legyőzöttnek látni, mint a saját sikere. Pontosabban mondva: a neurotikusan ambiciózus ember úgy tesz, mintha fontosabb lenne számára mások legyőzése, mint a győzelem. A valóságban persze a saját sikere a legfontosabb számára; de mivel erős gátlásai vannak a sikert illetően – mint később majd kiderül –, az egyetlen lehetséges út számára az, hogy ő legyen a jobb, vagy legalábbis úgy érezze, hogy másokat lerántson a saját szintjére, vagy akár az alá nyomjon. Kultúránk küzdelmeiben gyakran hasznos megpróbálni tönkretenni a versenytársat, hogy javítsuk saját helyzetünket, emeljük dicsőségünket vagy lenyomva tartsunk egy potenciális riválist. A neurotikust azonban vak, válogatás nélküli és kényszeres késztetés hajtja, hogy másoknak rossz hírét költse. Még akkor is így cselekedhet, ha felismeri, hogy mások nem okozhatnak neki tényleges kárt, vagy mások veresége egyértelműen az ő érdekei ellen való. Érzését úgy írhatnánk le, hogy erős meggyőződés arról, hogy „csak egy nyerhet”, ami tulajdonképpen nem más, mint átfogalmazása annak, hogy „senki másnak, csak nekem sikerülhet”. Óriási érzelmi hév lehet a romboló késztetései hátterében. Egy színdarabot író férfi például tajtékzott a dühtől, amikor meghallotta, hogy egyik barátja szintén színdarabon dolgozik.
Kapcsolódó honlap:
Karen Horneynak, a neoanalitikus pszichológia egyik kiemelkedő alakjának könyve azt mutatja be, hogy milyenné lesz, milyen irányban torzul el annak az embernek a személyisége, akin ezek a késztetések eluralkodnak, és aki így letér az egészséges fejlődés, az egészséges reagálások útjáról.
Karen Horney A neurotikus személyiség napjainkban c. könyvéről
„Könyvem írásakor az a cél lebegett a szemem előtt, hogy pontos képet rajzoljak a közöttünk élő neurotikus személyről, beleértve a konfliktusait, amelyek mozgatják, a szorongásait, a szenvedéseit és mindazt a rengeteg problémát, amelyek az önmagához és másokhoz való viszonyulásában megnyilvánulnak. Amikor neurotikus személyiségről beszélek, akkor nemcsak arra gondolok, hogy vannak olyan neurotikusok, akikben sok a hasonlóság, hanem arra is, hogy ezek az alapvető hasonlóságok lényegében a korunkban és kultúránkban létező nehézségek hatására keletkeznek.”
Részletek A neurotikus személyiség napjainkban c. könyvből
A neurózisok kulturális és lélektani szempontból
A „neurotikus” kifejezést elég gyakran használjuk manapság (az 1930-as évekről van szó), viszont nincs mindig pontos fogalmunk arról, mit is jelent. Gyakran alig több, mint valami előkelően kifejezett helytelenítés: aki korábban nyugodtan azt mondta volna valakire, hogy lusta, érzékeny, túl sokat követel vagy túl gyanakvó, mostanában inkább azt mondja, hogy az illető „neurotikus”. Mégis gondolunk valamire, amikor ezt a kifejezést használjuk, és bizonyos szempontokat alkalmazunk, amikor használata mellett döntünk – akkor is, ha ennek nem vagyunk teljesen a tudatában.
A neurotikus személyek mindenekelőtt a reakcióikban térnek el a többiektől. Hajlanánk például arra, hogy neurotikusnak tartsunk egy olyan fiatal nőt, aki mindig a háttérbe húzódik, nem fogadja el a fizetésemelést és nem óhajt azonosulni a feletteseivel, vagy egy olyan művészt, aki heti harminc dollárt keres, de többet kereshetne, ha több időt fordítana a munkájára, és aki inkább, amennyire csak teheti, élvezi az életet, és igyekszik ideje jó részét nők társaságában tölteni vagy a hobbijaival foglalkozni. Azért neveznénk az ilyen embereket neurotikusnak, mert legtöbbünk jól – túlontúl is jól – ismeri azt a viselkedésmintát, amellyel együtt jár, hogy az ember haladni akar a világban, mások elé akar kerülni, több pénzt akar keresni, mint amennyire életfeltételeinek alapvető biztosításához szüksége van.
Ezek a példák azt mutatják, hogy ahhoz, hogy valakit neurotikusnak címkézzünk, az egyik szempontunk az, hogy az illető személy életmódja egybeesik-e korunk valamely elismert viselkedési mintájával. Ha a versengő motívumok nélküli – vagy legalábbis a látható versengő motívumok nélküli – fiatal nő valamelyik pueblo indián kultúra tagja lenne, teljes mértékben normálisnak számítana, vagy ha a példabeli művész egy délolasz vagy mexikói faluban élne, akkor őt is mindenki normálisnak tartaná, mivel abban a környezetben elképzelhetetlen, hogy valaki több pénzt akarna keresni vagy nagyobb erőfeszítést akarna kifejteni, mint amennyi a közvetlen szükségletei kielégítéséhez feltétlenül szükséges. Ha időben visszafelé megyünk, az ókori Görögországban kimondottan tisztességtelennek tartották volna, ha valaki többet akart volna dolgozni, mint amennyit a szükségletei kielégítése megkívánt.
Az orvosi eredetű „neurotikus” kifejezést tehát manapság nem alkalmazhatjuk kulturális megfontolások nélkül. A törött lábról a páciens kulturális hátterének ismerete nélkül is felállíthatunk orvosi diagnózist, de nagyon kockázatos lenne egy indián fiút őrültnek (pszichotikusnak) minősíteni azért, mert olyan látomásokról számol be, amelyeket ő elhisz. Ebben a konkrét indián kultúrában a látomások és hallucinációk képességét különleges adománynak tartják, a szellemektől származó áldásnak, és szándékosan is kiváltják őket, mivel bizonyos tisztelet jár annak, akinek része van bennük. Közöttünk neurotikus vagy pszichotikus lenne egy olyan személy, aki órák hosszat beszélne elhunyt nagypapájával, miközben az ősökkel folytatott ilyen kommunikáció elismert viselkedésmintázat bizonyos indián törzseknél. Valódi neurotikusnak tartanánk egy olyan embert, aki halálosan megsértődne, ha valaki kiejtené a száján az illető egy meghalt rokonának a nevét, de ez teljes mértékben szokványos viselkedés a dzsikarilla apacs kultúrában. Neurotikusnak tartanánk egy olyan férfit, aki halálosan retteg egy menstruáló nő közeledtétől, ugyanakkor sok primitív törzsben teljesen bevett viszonyulást jelentenek a menstruációval kapcsolatos félelmek.
A neurózisok alapszerkezete
A szorongást teljesen meg lehet magyarázni a tényleges konfliktushelyzettel.
Ha azonban a karakterneurózisban szorongáskeltő helyzetre bukkanunk, mindig számolnunk kell korábban fennálló szorongásokkal, hogy meg tudjuk magyarázni, egy bizonyos esetben miért ébredtek fel valakiben ellenséges indulatok és miért fojtotta el azokat. Ekkor azt találjuk, hogy ez a korábbi szorongás viszont egy már előbb meglévő szorongás eredménye, és ez így megy tovább. Ha meg akarjuk érteni, hogyan kezdődött az egész folyamat, vissza kell mennünk a gyerekkorba.[…]
Minél elviselhetetlenebb a szorongás, annál hatékonyabbnak kell lenniük a védekezést szolgáló eszközöknek. Kultúránkban négy fontosabb módja van annak, ahogyan az emberek megpróbálják megvédeni magukat az alapvető szorongással szemben: pozitív érzelmek, önalávetés, hatalom, visszahúzódás.
Az első, a pozitív érzelmek bármilyen formában történő megszerzése a szorongás elhárításának fontos módja lehet. A mottó a következő: „Ha szeretsz, nem fogsz bántani.”
A másodikat, az önalávetést tovább oszthatjuk aszerint, hogy konkrét személyeket vagy intézményeket érint-e. Az önalávetés irányulhat például a közkeletű hagyományos nézetekre, valamely vallás rítusaira vagy egy hatalommal bíró személy követeléseire. A szabályoknak való engedelmeskedés vagy a követeléseknek való megfelelés az egész viselkedés meghatározó rugója lesz. Ez a fajta viszonyulás ölthet olyan formát is, hogy „jónak” kell lenni, bár a „jó” mindig mást jelent, attól függően, hogy éppen milyen követeléseknek vagy szabályoknak kell megfelelni.
Amikor a megfelelési attitűd nem kapcsolódik sem intézményhez, sem személyhez, olyan általános formát ölt, hogy mindenki esetleges kívánságainak kell megfelelni, vagy hogy el kell kerülni mindent, ami neheztelést válthat ki. Az ilyen esetekben az egyén minden saját követelését elfojtja, elfojtja a másokról alkotott kritikáját, védekezés nélkül hagyja magát kihasználni, és válogatás nélkül segít mindenkinek. Olykor az emberek tudatában vannak annak, hogy a szorongás határozza meg cselekedeteiket, de általában egyáltalán nem tudnak erről, és szilárdan hiszik, hogy az önzetlenség vagy az önfeláldozás eszményei miatt tesznek úgy, ahogy, és ez egészen a saját vágyaikról való lemondásig is elmehet. Az önalávetés konkrét és általános formájának egyaránt az a mottója: „Ha beadom a derekam, nem bántanak.”[…]
Az alapszorongással szembeni védekezés harmadik módja a hatalmon keresztül vezet: ilyenkor az ember a tényleges hatalom, a siker, a birtoklás, mások csodálata vagy az intellektuális fölény biztosításával próbálja biztonságban érezni magát. Az ilyen védekezési kísérletben a mottó a következő: „Ha hatalmam van, senki sem bánthat.”
A védekezés negyedik módja a visszavonulás. A védekező eszközök korábbi csoportjaiban az a közös, hogy az ember hajlandó harcolni a világgal, így vagy úgy, de megküzdeni vele. Védelmet azonban úgy is találhat, hogy visszavonul. Ez nem azt jelenti, hogy sivatagba vonul vagy teljesen elzárja magát; azt jelenti, hogy kialakítja függetlenségét másoktól, mivel ők hatnak a külső vagy belső szükségleteire. A külső szükségletektől való függetlenséget például a tulajdonok halmozásával lehet elérni. A birtoklási motiváció e formája teljesen különbözik attól, amikor valaki a hatalom vagy a befolyás kedvéért halmozza az anyagiakat, így a birtokolt javak felhasználási módja is eltér. Ahol a függetlenség érdekében történik a felhalmozás, általában túl nagy a szorongás ahhoz, hogy élvezni lehessen őket, és óva őrzik a javakat, mivel azt a célt szolgálják, hogy a viszontagságoktól megóvják a tulajdonost. A külső függetlenség elérésének ugyanezt a célját szolgáló másik módszer az egyén szükségleteinek a minimumra szorítása. A belső szükségletek viszonylatában a függetlenség elérése például úgy is megkísérelhető, hogy az ember érzelmileg leválik az emberekről, hogy semmi bántó vagy csalódást okozó ne érje.
A neurotikus versengés
Kultúránként változik, hogyan igyekeznek az emberek hatalomhoz, presztízshez és birtokláshoz jutni. Ezek elérhetők örökséggel, vagy az egyén bizonyos tulajdonságai révén, amelyeket a kultúra nagy becsben tart, például bátorság, ravaszság, gyógyítási képesség vagy természetfeletti lényekkel való kapcsolat, lelki labilitás és hasonlók révén. Előfordul, hogy rendkívüli vagy sikeres tevékenységekkel tesznek szert rájuk, meglévő tulajdonságok alapján vagy a szerencsés körülményeknek köszönhetően. A mi kultúránkban mindenképpen szerepet játszik az őseinktől örökölt társadalmi helyzetünk és anyagi javaink. Ha azonban a hatalomra, a presztízsre és a birtoklásra az egyén a saját erőfeszítései nyomán tesz szert, akkor kénytelen másokkal versenyezni. A versengés gazdasági alapon kezdődik, de aztán áthat minden más tevékenységet, a szeretetet, a társas kapcsolatokat és a játékot is. Ezért a versengés mindenki számára problémát jelent kultúránkban, és egyáltalán nem meglepő, hogy a neurotikus konfliktusokból sem hiányzik soha.
Kultúránkban a neurotikus versengés három tekintetben is eltér a normálistól. Először is, a neurotikus folyamatosan másokhoz méri magát, még olyan helyzetekben is, amelyekben ennek sem mi helye nincs. Bár a mások legyőzése érdekében kifejtett erőfeszítések mindenfajta vetélkedés lényegét képezik, a neurotikus olyan emberekhez méri magát, akik semmi esetre sem potenciális versenytársai, és akiknek nincsenek vele közös céljai. Válogatás nélkül mindenkire alkalmazza azt a kérdést, hogy ki az okosabb, a vonzóbb, a népszerűbb. Az életérzését a zsokééhoz hasonlíthatjuk, akinek a versenypályán csak egyetlen egy dolog számít: hogy vezet-e a többiek előtt. Ez a viszonyulás szükségszerűen oda vezet, hogy a neurotikus érdeklődése csökken vagy teljesen el is vész minden iránt. Nem a tevékenysége tartalma számít neki, hanem az, hogy mennyi sikert, benyomást és presztízst ér el általa. Lehet, hogy a neurotikus tudatában van annak, hogy mindig másokhoz viszonyítja magát, de az is lehet, hogy automatikusan csinálja és egyáltalán nem tudatosul benne. Nagyon ritkán van teljesen tudatában, milyen szerepet játszik ez az életében.
A normál vetélkedéstől a második eltérés az, hogy a neurotikus ambíciója nemcsak az, hogy többet szeretne elérni másoknál, vagy nagyobb sikerre törekszik, mint mások, hanem különleges és kivételes szeretne lenni. Lehet, hogy másokhoz hasonlítja magát, de a célja mindig az, hogy ő legyen a legjobb. Előfordul, hogy tökéletesen tudatában van annak, hogy szüntelen ambíció űzi előre, azonban gyakoribb az, hogy vagy teljesen elfojtja becsvágyát, vagy részben elfedi. Az utóbbi esetben azt hiheti például, hogy nem a siker érdekli, hanem csak az ügy, amelyért dolgozik; vagy hiheti azt, hogy nem akar rivaldafényben lenni, csak a háttérben húzgálni a zsinórokat; vagy elismerheti, hogy valaha, egy bizonyos korszakában nagy volt a becsvágya – hogy kamaszként arról fantáziált, hogy ő Krisztus vagy Napóleon, vagy hogy megmenti a világot a háborútól, vagy egy lány például az angol trónörököshöz akart feleségül menni – de mindig kijelenti, hogy azóta ez a becsvágy már teljesen elmúlt. Még azért is panaszkodhat, hogy túlságosan a háttérbe szorult, és hogy jó lenne valamicskét visszanyerni a régi ambícióból. Ha teljesen elfojtotta az ambícióját, akkor valószínűleg meg van győződve arról, hogy az mindig is távol állt tőle. Ha az analitikus már fellazított egy-két védőréteget, csak akkor tud felidézni nagyzoló fantáziákat, néhány kósza gondolatot arról, hogy ő a legjobb a saját területén, hogy kivételesen okos vagy szép, vagy azon kapja magát, hogy csodálja, hogy a nők másba is beleszerethetnek, mikor ő is ott van, és aztán – még visszatekintve is – bosszús ezek miatt. Az esetek többségében azonban nem tud arról, milyen hatalmas szerepet játszik a nagyravágyás a reakcióiban; semmiféle jelentőséget nem tulajdonít az ilyen gondolatoknak.[…]
A harmadik eltérés a normális versengéstől a neurotikus ambícióiban rejlő ellenségesség, az az attitűdje, hogy „csak én leszek szép, ügyes és sikeres”. Az ellenséges indulatok minden erős vetélkedésben megtalálhatók, hiszen az egyik versenyző győzelme egyben a másik vereségét jelenti. Valójában annyi romboló versengés van egy individualisztikus kultúrában, hogy elszigetelt személyiségvonásként szinte félve nevezem neurotikusnak. Majdhogynem kulturális mintázatról van szó. A neurotikusban azonban a romboló aspektus erősebb, mint a konstruktív: sokkal fontosabb számára másokat legyőzöttnek látni, mint a saját sikere. Pontosabban mondva: a neurotikusan ambiciózus ember úgy tesz, mintha fontosabb lenne számára mások legyőzése, mint a győzelem. A valóságban persze a saját sikere a legfontosabb számára; de mivel erős gátlásai vannak a sikert illetően – mint később majd kiderül –, az egyetlen lehetséges út számára az, hogy ő legyen a jobb, vagy legalábbis úgy érezze, hogy másokat lerántson a saját szintjére, vagy akár az alá nyomjon. Kultúránk küzdelmeiben gyakran hasznos megpróbálni tönkretenni a versenytársat, hogy javítsuk saját helyzetünket, emeljük dicsőségünket vagy lenyomva tartsunk egy potenciális riválist. A neurotikust azonban vak, válogatás nélküli és kényszeres késztetés hajtja, hogy másoknak rossz hírét költse. Még akkor is így cselekedhet, ha felismeri, hogy mások nem okozhatnak neki tényleges kárt, vagy mások veresége egyértelműen az ő érdekei ellen való. Érzését úgy írhatnánk le, hogy erős meggyőződés arról, hogy „csak egy nyerhet”, ami tulajdonképpen nem más, mint átfogalmazása annak, hogy „senki másnak, csak nekem sikerülhet”. Óriási érzelmi hév lehet a romboló késztetései hátterében. Egy színdarabot író férfi például tajtékzott a dühtől, amikor meghallotta, hogy egyik barátja szintén színdarabon dolgozik.
Kapcsolódó honlap:
