Wilfried Nelles: A gyógyító valóság

Bert Hellinger német családterapeuta az 1970-es években fejlesztette ki a családfelállítás nevű új terápiás- és tanácsadó módszert, amely az utóbbi években viharos gyorsasággal terjedt el az egész világon és hazánkban is egyre népszerűbb. A foglalkozások során a résztvevők előtt megdöbbentő erővel tárulnak fel családi kapcsolataik rejtett dinamikái, melyek, anélkül, hogy tudnának róla, irányíthatják az életüket. Ez az élmény egyben gyógyító erővel is bír.

Kötetünk szerzője, dr. Wilfried Nelles, társadalomtudós és terapeuta. Világszerte tart csoportokat és képzéseket is vezet szakemberek számára. Számos könyve jelent már meg a Hellinger terápiáról, melyekben főként a felállítások munkamódszerét és párkapcsolati problémákra való alkalmazását tárgyalja.

Ez a műve tárgyilagos és átfogó bevezetést nyújt a témába. Közérthető, élvezetes stílusban ismerteti a módszer történetét, fejlődését, vázolja fel elméleti hátterét, miközben számos személyes élménnyel és esettanulmánnyal illusztrálva a családfelállítás gyakorlatát is bemutatja.

Előszó a magyar kiadáshoz

Az élet meghatározott rendekben fejlődik ki. Ezek a rendek előre adottak, mint a születés és a halál. Nem a mi kívánságaink szerint rendeződnek. Alapminták, amelyek megtartják és előreviszik az életet.

Az élő és az élettelen anyag formaként létezik, a formák pedig nem mások, mint a rend meghatározott mintái. Minden forma, legyen az kő, növény, sejt vagy bármi más, belső renddel és külső határokkal bír. Ezektől az, ami, és ezek választják el és különböztetik meg más formáktól. Rend nélkül nincs forma, és nincs anyagi értelemben vett létezés sem. A formák és a rendek azonban nem szilárdan rögzítettek. Változnak, és pontosan a változásban maradnak állandóak.

Az emberi létezés is ilyen rendezőelvek mentén alakul ki, és ezek adják a határait is, méghozzá minden szinten: a testi, a szellemi és a lelki szinten ugyanúgy, mint az emberek közötti, szociális síkon. Minden, ami van, egy meghatározott rend kifejeződése és része egy fölérendelt rendnek.

Ezekkel a rendekkel először és a legtartósabban a családban találkozunk, hiszen nemcsak saját szüleink, hanem az egész család és a klán is eleve adott számunkra – ahogy senki nem tud kilépni a saját bőréből, ugyanúgy nem tud kilépni a családjából és annak történetéből sem. Aki ezzel megpróbálkozik, az elkerülhetetlenül hajótörést fog szenvedni. Olyan lesz, mint a gyökereitől megfosztott fa. Valójában sok mai ember – testi és lelki – szenvedésének ebben rejlik az oka.

Bert Hellingernek és az általa kidolgozott családfelállítás módszerének köszönhetjük, hogy sokunkat emlékeztetett ezekre az egyszerű igazságokra, amelyek így ismét bekerültek a köztudatba. A családfelállítás során képviselők segítségével „állítjuk fel” szemmel is látható módon a családtagok egymás közötti viszonyait, méghozzá az elhunyt családtagokét ugyanúgy, mint az élőkét. Egy-egy felállítás tehát több nemzedéket is érinthet, és ezzel felfedezhetjük a szülők, nagy- és dédszülők nemzedékének tagjaival való tudattalan kötődéseinket, kapcsolatunkat. Ezzel napvilágra kerülnek azok az erők, amelyek tudattalanul meghatározzák az életünket – elfojtott érzések, örökölt viselkedésmódok és erkölcsi elképzelések, tudattalan kötődések, lappangó bűntudatok, félelmek, jó és rossz értelemben vett hajtóerők. Hirtelen lelepleződik, hogy egy-egy betegség, egy ősfélelem, a kapcsolatok kudarca vagy sikertelensége mögött az rejlik, hogy tudattalanul hűek vagyunk és kötődünk valakihez a családból, akinek nehéz sors jutott.

„A szeretet rendjei” – így nevezi Hellinger a családban és a klánban harmonikusan működő erőket. Olyan szókapcsolat ez, amely sokak számára furcsának tűnik, akik úgy gondolják, hogy a szeretetnek nincs szüksége rendekre, vagy egyáltalán nem összeegyeztethető a renddel. Hellinger viszont ragaszkodik hozzá – és a családfelállítások igazolják –, hogy a szeretetnek nemcsak bizonyos rendekre van szüksége, hogy szét tudjon áradni, hanem hogy a lelkünkben és a társas kapcsolatainkban is a rend titkos erői munkálkodnak, amelyek természeti törvényekként irányítják az életünket. Mint sok minden más, ami azt a bátorságot követeli meg tőlünk, hogy adjuk fel az illúzióinkat, és nézzünk szembe a valósággal, ez is heves vitákat váltott ki. Azok az elképzelések, miszerint az ember szabad és független, saját maga alakítja a sorsát, saját életterve van, tudatos döntéseket hoz, és sok más, a haladással társított dolog eszményei a jelek szerint aligha tarthatóak, némely modern elképzelés pedig valójában illuzórikusnak tűnik a családfelállítás fényében.

Azonban a családállításnak nemcsak a tartalmi meglátásai és kijelentései erősítik meg az egyik embert a rend mély érzésében, miközben a másikat felbosszantják, hanem a formai elemei is – a stílusa, a módszere, a rövidsége, a határozottsága –: a munka sok megszokott dologgal szakít, és új gondolkodásmódokat igényel. Így először elképzelhetetlennek tűnik, hogy bárki képviselhessen egy másik embert, akit nem ismer, és akinek mégis érzékeli és pontosan meg is jeleníti az érzéseit és a családi kötődéseit a családfelállítás során. Pontosan ezen alapul ugyanis a módszer: valakit felállítanak az ön édesapja helyére, aki rövidesen elkezd úgy érezni, mozogni, mint az ön édesapja, olykor még a szavajárása is olyan lesz. A beszédstílus persze nem mindig teljesen pontos, de a képviselők egyértelműen megmutatják, mit észlelnek az általuk képviseltek a lelkük mélyén, és milyen viszonyban vannak a rendszer többi tagjával.

A legtöbb felállítót, mindenekelőtt magát Bert Hellingert azonban jobban érdeklik a problémák (meg)oldásai, mint az okai. A saját szemináriumaimon gyakran mondogatom, ha például egy résztvevő így szól: „Szeretném tudni, miért nem sikerülnek sosem a kapcsolataim”, hogy „Itt tilos »miért« kérdéseket feltenni, azokra nem válaszolok. Aki azt akarja tudni, miért van problémája, az még nem kész a probléma megoldására. Csak akkor lesz értelme velem dolgoznia, ha majd azt kérdezi: »Mit tehetek a megoldásért? «”

Ez a szigorú megoldásközpontúság, amely nem hátráltatja magát elemzéssel és oknyomozással, hanem megnézi, milyen tennivaló van most, megmutatja, hogy a megoldás most lehetséges, ugyanakkor el is rettent néhány embert – többek között és éppen a pszichoterapeutákat, akik megszokták ár, hogy egy-egy olyan problémával száz terápiás órát is eltöltsenek, ami a családfelállításon húsz perc alatt elrendeződik. Nehezen emészti meg a társadalom azt a régi bölcsességet, hogy minden megoldás egyszerű, hiszen a társadalomban egész sereg szakember azzal keresi a kenyerét, hogy egyre mélyebbre ássa magát a problémák okainak okaiba, hogy aztán megtalálja azokat az okokat, amelyek talán a megoldás felé mutatnak – amennyiben ilyen nem mutatkozik, akkor még tovább kell nyomozni az okok okainak okai után.

Bert Hellinger gyakran csak egészen jelentéktelennek látszó mozdulatok megtételére kéri kliensét: például odaállítja valakivel szembe, aki az anyját vagy az apját képviseli, és megkéri, hogy nézzen bele a másik szemébe, majd hajoljon meg előtte. Ez a – némely „haladó gondolkodású embereket” felbőszítő – gesztus valami egészen igazat, egyszerűt és elemit fejez ki, nevezetesen: „Tőled kaptam az életemet, neked köszönhetem, hogy élek, és ezt köszönöm neked.” Ebben a meghajlásban úgy fogadjuk el az életet, amelyet kaptunk, ahogyan kaptuk (nincs ugyanis másik életünk). Olykor ez az egész „terápia”, anélkül hogy egyetlen szó is elhangozna. És korábban is, ha a kliens elkezdte mesélni az élettörténetét, Hellinger legtöbbször azonnal félbeszakította. Nincs élet- és szenvedéstörténet, nincs elemzés, anamnézis és diagnózis, csak egy egyszerű gesztus, amely gátszakadást idéz elő a lélekben – „Ez a megoldás!”.

Mindez nem önkényes mozgatás vagy utasítás a vezető részéről – ha az lenne, akkor semmire sem vezetne. Ennek a mozgásnak a kliens lelkében kell megszületnie, mi több: készen kell állnia rá, mintegy ott kell már állnia a küszöbön. A terapeuta pedig nem más, mint egy bába, aki átkíséri őt ezen a küszöbön, ahová a saját lelke már elvezette. Ez a családfelállítás egész művészete: megmutatni valakinek azt a küszöböt, ahová a lelke éppen elérkezett, és egy kis lökést vagy egy kis útbaigazítást adni ahhoz, hogy megtegye a szükséges lépést, és át tudjon lépni rajta. Gyakran ez utóbbira egyáltalán nincs is szükség, és van olyan is, hogy ez a lökés nemhogy segít, hanem hátráltat. Mindenekelőtt akkor, ha a terapeuta azon szükségletéből fakad, hogy mindenáron felmutassa a megoldást a kliense számára. Ezért a családállítás haladó formájánál arra a pontra koncentrál a munka, ahol a lényeg mutatkozik, hogy aztán minden tennivalót magára a kliensre hagyjon.

A többi terápiától és tanácsadástól eltérően nem szegény ördögnek tekintünk valakit, akinek nehéz gyermekkora, nehéz személyes vagy családtörténete volt, hogy aztán részvéttől indított segítségünkkel a hóna alá nyúljunk. Nem is segítőnek tartjuk magunkat, aki jobban tudja, hogyan kellene a másiknak élnie. Csupán abban segítjük a hozzánk fordulókat, hogy úgy tudjanak ránézni a saját (családi) valóságukra, ahogy az van, és a sajátjukként fogadják el azt, amit az élet adott a számukra.

A családfelállítás során tehát azt feltételezzük, hogy az ember elég erős a saját sorsához, ezért meghagyjuk neki, rá bízzuk az életét –, és ezzel biztatjuk is. Arra nevezetesen, hogy felvállalja a saját sorsát, a saját eredetét és családját, a tetteit és azok következményeit, és élje át a saját felelősségét. Hellinger – és vele együtt mindazok, akik hasonlóképpen dolgoznak, mint jómagam is – nem fúj egy követ azokkal, akik a problémás vagy szükséghelyzetben lévő emberekről kijelentik, hogy csak korlátozottan beszámíthatóak,részben vállalhatnak felelősséget, és nem cselekedhetnek szabadon. Ő inkább arra biztat mindenkit, hogy a saját élete valóságát vegye szemügyre, és mindenkiről feltételezi az erőt, hogy tanulni fog belőle, és növekedni fog tőle.

Ez természetesen nagy kihívás. Hellinger azonban nem provokál, alig kritizál másokat, és senkit nem támad, csak a saját útján jár, a saját meglátásait követi, és ezeket képviseli szokatlan következetességgel és meg nem alkuvással úgy a szemináriumain, mint a nyilvánosság előtt. Az új meglátásokra törekvése közben olykor hajlamos rövidre zárni és túlzottan általánosítani a dolgokat, a stílusa pedig – különösen távolról szemlélve – időnként tekintélyelvűnek hat (közelebbről azonban legtöbbször eltűnik ez a benyomás). Mint minden zseninek, Hellingernek is megvan a maga árnyékoldala, amely nélkül a felismerései sem alakultak volna ki ilyen világosan. Ez éppen annyi egyetértést és csodálatot vált ki, mint amennyi kritikát. Ezért van az, hogy mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy nem vitatják Hellingert. Mindenekelőtt Németországban van erős ellentábora.

Amilyen fontos azonban Hellinger úttörő személye a családfelállítás művelésében, ugyanolyan lényeges az is, hogy megkülönböztessük Hellinger személyes stílusát, személyes meglátásait és értelmezéseit a családfelállítástól mint módszertől és filozófiai alapállástól. Ha ebben a könyvben Hellinger-féle munkáról beszélek, akkor elsősorban a tőle származó alapvető gondolatokat és meglátásokat értem ez alatt. Ezekkel mélyen egyetértek, míg bizonyos eljárásmódjaival, megfogalmazásaival és értelmezéseivel magam is vitatkoznék.

A hellingeri családfelállítás egy olyan életszemléletet közvetít, amely sok szempontból szakít a manapság divatos elképzelésekkel, s bár tiszteletben tartja a régit, egy mélyebb értelemben mégis haladó, sőt forradalmi. Ebben a könyvben ezen szemlélet tartalmi és módszertani alapvonásait mutatom be, és a könnyebb megértés érdekében a saját gyakorlatomból vett példákkal próbálom meg közel hozni az olvasóhoz. Először magáról Bert Hellingerről szeretnék néhány dolgot elmondani, majd röviden áttekintjük azt a folyamatot, ahogy a családfelállítás kifejlődött és fejlődik ma is.

Kapcsolódó honlap:

• Magyar Transzperszonális Egyesület